A Jojo Nyuszi gyermeki ártatlansággal rúgja tökön a nácikat.

Taika Waititi készített egy vicces vámpíros filmet, majd bohócot csinált Thor-ból a Ragnarökben, ami annyira nem is tetszett. Most Adolf Hitlerből csinált bohócot és én rögtön a szívembe zártam.a rendezőt. Nem azért, mert egy polinéziai-zsidó származású emberként tökös dolog kifigurázni a világ legnagyobb rasszistáját, hanem a teljes filmje szívet melengető élménye miatt. Jojo a kisfiú elkötelezett kis náci és képzeletbeli barátja maga Adolf (Taika Waititi). Kiderül Jojo édesanyja (Scarlet Johansson) egy zsidó lányt rejteget a padlásan, amivel rendesen összezavarja horogkereszt rajongó fiacskáját. A kisfiút rögtön megszeretteti velünk a film. Apa hiány a háború miatt adott, fantasztikus az anya-fiú páros és egy pofon egyszerű könnyfakasztó mozdulattal jelképesen megkapjuk a férfivá válás szükségességét is. Közben a náci Németország akkori ideológiáját gyermeki fejjel ábrázolja a film és a gyermekdedséggel méri a legnagyobb csapás valami igazán borzasztó felnőtt dologra. Eszembe jutott a Harry Potter világból a mumus, amit úgy lehet legyőzni a comiculus bűbájjal, ha jól kiröhögjük. Hát ezen a filmen óriásiakat és ízeseket lehet nevetni, miközben minden önkéntelen jókedvű hang kiadása után egyben bűntudatot is éreztem. Szatirikus film minden tekintetben és azért csodálatos élmény, mert nem pusztán a komédiával, hanem a szeretettel is emlékeztető csapást mér az emberiség legnagyobb ostobaságára. Látványra sem utolsó, művészi beállításokkal igazán különleges filmélményt nyújt, a Beatles zenéjéről nem is beszélve. Boldogan és jó érzéssel távozni egy filmről, számomra ezt tudja a Jojo Nyuszi. Szöges ellentéte az ugyanezen napon bemutatott 1917-nek. 

ELŐZETES:

POSZTEREK: