A film szerethető és őszintén megmosolyogtató részeit az abszurd alaptörténet adja. Egy fekete rendőr beépül a Ku Klux Klánba.

Talán a Django elszabadul című Tarantino filmhez hasonlítanám, ami bár korábbi kort dolgoz fel, de hasonlóan poénos környezetet biztosít a rasszizmus történelmének leoktatására. A Csuklyások-ban inkább az oktatáson van hangsúly és csak másodsorban szórakoztatáson. A gyűlölet erőszakot szül. A végtelenségig csűrt és csavart hatásvadász szónoklatok szembe állítása kétségtelenül ijesztő, a helyes válasz keresését pedig a főszereplő és barátnőjére bízzák, de ez a rengeteg üzenet számomra pont a film egyedi részét nyomja agyon. A zsaruk nyomozása, az ügy előrelépései és akadályai önmagukban hordozzák a kiáltványt. Könnyed, érthető módodon, rendkívül szórakoztatóan, nem kötött pályán, hanem lazán szinte improvizálva, mint a jazz. Így viszont esetenként elnyújtottnak éreztem, ásítottam, majd jött egy újabb veszettül jó 'tesó' megmozdulás az áriákkal szembe és ébresztő. A film legvégén még egyszer emlékeztetőül a képünkbe nyomják a tananyagot, nehogy véletlen jól érezzük magunk, vagy maradandó élmény nélkül esetleg fals beállítottsággal  távozzunk. Itt viszont megállja a helyét, sőt. A könnyed soul érzés kap egy pofont, meg vödör jeges vizet és lehet lépni haza, kiszórakoztuk magunkat, de attól még a való világ nem változott meg.