Micimackó végre életre kel, de egyértelműen nem mondható, hogy ez most jó ötlet volt. A már látott (Szépség és a Szörnyeteg) és a jövőben bemutatásra kerülő (Dumbo) Disney élőszereplős adaptációk esetében ugyebár van látványvilág, gyakorta remek kis betétdalok, helyenként igazi dráma meg veszély. A 100 holdas pagonyban ilyenek nincsenek. Ott mindig rendíthetetlen Fengsuj árad, ellenségként maximum képzeletbeli Vuclik meg Apacukák bolygathatják meg a tökéletes idillt, ami önmagában gyerekbarát, de 110 percre a gyermeket nem feltétlen köti le. Ráadásul a Barátom, Róbert Gidában a játékidő fele egy családi dráma bemutatása. Háború majd karrier, hatékonysági osztály, költségcsökkentés, létszám leépítés témaköröket érintünk, magyarázva az édesapa (felnőtt Róbert Gida) eltávolodását a lányától, amit Én már párszor láttam filmen. A mellettem ülő gyerekek meg értik miről van szó csak abszolút nem érdekli őket a részletek, ezért negyed óra alatt megisszák az üdítőt és reklamálnak, hogy mikor jön már Micimackó. A történet persze meseszép, felemelő a lezárás, Mackóék véleményem szerint a lehető legszebb megvalósítást kapták ezzel retro-plüss kinézettel, Füles depressziós beszólásait imádtam, de akkor sem tudom eldönteni kinek szólt. A semmittevésből is kisülhet valami állítják hőseink, és most egyet értek velük, mert ezen még talán egy picit morfondírozhattak volna, hogy bátrabban nyúljanak hozzá.