A Netflix legújabb poszt-apokaliptikus sci-fi filmje, az IO, se nem elég romantikus, se nem körömlerágóan izgalmasa, azaz maga sem találja igazán a helyét a Földön. 

A Föld lakhatatlanná vált, így az emberiség el is hagyta szülőbolygóját, akár a Csillagok között-ben. Néhányan hittek abban, hogy a planéta megmenthető ezért itt maradtak, így a főhősünk Sam (Margaret Qualley) is, aki igyekszik kikísérletezni, miként tud az ember alkalmazkodni a megváltozott atmoszférához. Váratlanul betoppan Micha (Anthony Mackie) egy légballonnal és többé már nincs egyedül. A teljes helyzetképről nem kapunk sok látnivalót, a Legenda vagyok-hoz hasonló természet által visszahódított várost az előzetesben és a film elején megkapjuk hangulatkeltésnek, majd beszűkül a kép egy csillagvizsgálóra a hegytetőn. Kis térben összezárva az egyik utolsó férfi és az egyik utolsó nő a bolygónkon felállással, nem kell nagy szerencse pontosan megtippelni mi fog történni. A gondolatébresztőnek szánt mondanivalója a filmnek rá is játszik erre, de úgy érzem ahhoz, hogy ez működjön több romantikát és a szereplő között kémiát kellett volna teremteni. Rendkívül lassú tempóban haladunk végig a filmen várva, hogy a szélirány megfelelő legyen, de valahogy állandóan rossz felé fúj, majd kimérten körbefordul és nem igazán történik semmi. A tavalyi év két Netflix sci-fijét a Mute-ot és a Cloverfield Paradox-ot messze túlszárnyalja. Moziba bizonyosan kevés, de otthonra egy megfelelő időtartamú (másfél óra) történet amiben kicsit belecsöppenünk a világvégébe,  beleéljük magunk, mert hagynak rá bőven időt, aztán ahogy jött el is száll, mint egy átutazó hőlégballon.

ELŐZETES:

POSZTER: