Elismerően bólogatok, de ezúttal nem emelem a kalapom. A Saul fia bármennyire is megterhelő film volt, lehengerlő élmény és véleményem szerint abszolút megérdemelt Oscar díj.

Nemes Jeles László rendezőnk egyedi stílusa ismétlődik a Napszálltában, de ezúttal ez engem zavart.  A holokauszt borzalmai homályosan, az elszenvedő nyakában lihegve igazi klausztrofóbia érzetet nyújtott, a nyüzsgő 1913-as Budapest utcáira átültetve azonban hiányérzetet. Az elárvult Leiter Írisz szülei neves kalapszalonjában kíván dolgozni, ezért hosszas kalaptanulmányait követően visszatér a magyar fővárosba. Itt volna látnivaló, de sajna sok minden elmosódott, vagyis túl kevés. Egy sosem látott valaki hajkurászása is a rendező korábbi filmjét juttathatja eszünkbe, de ez nem baj, az alapötletek, a választott kor, a rejtély nagyon jó benne, a hozzá párosított hangulat kevésbé. Túl rejtélyes akar lenni, ezért mindenki kérdez, senki sem válaszol és fél mondatokat durrogtat vagy azt, hogy: hölgyem, menjen innen jó messzire. Hiába, a rendkívül elnyújtott kettő és egynegyed óra alatt mindenki megtanulhatta volna, hogy Írisz biztos nem azt fogja tenni amit mondanak neki. A történetben mintha nem haladnánk a megoldás felé lépésről-lépésre, hanem egy helyben toporgunk, annak ellenére, hogy nagyon mehetnékünk van. Kétségtelen egyedi és szép alkotással gazdagodott a magyar filmek sora, de ez most számomra nem a témája miatt lett  picit nehézkes.