Bár olvastam az HBO GO rövid ízelítőjét nem hittem volna, hogy ennyire felzaklat. A már felnőtt Jennifer édesanyjának a kezébe akad egy fogalmazás a 13 éves lányától, melyben első szerelméről ír egy idősebb fiúval. Kiskorúként érettnek érezte magát, de felnőttként újra és újra elolvasva árnyalódik a saját emlék. A gyermekkori szexuális bántalmazás témáját több filmben is körbejárták már, de ezúttal első kézből jön a megbotránkoztató dráma, ugyanis a film írója és rendezőjének saját történetét dolgozza fel. Még a főszereplő nevét sem változtatta meg a hitelesség kedvéért, Laura Dern pedig nem is tudom hol bujkált a korábbi években, mert most rendbe kellett rakni az agyam a film végére, hogy ő a színész és nem a valódi áldozat. Szülőként mellbe vág, hogy ha nem is tökéletesen csináltak mindent a szülei azért oda tették magukat és mégis baj történt. Felnőttként jön a felismerés, hogy tényleg van olyan emlék amivel kapcsolatban egyszer csak leesik a tantusz, aztán máshogy gondolunk rá több tíz év múlva, és akár át is írhatja életünk egyes "miért is így történt" kérdéseit. Lassan haladunk az önismereti úton, így a kanapén fekve el lehet rajt bóbiskolni aztán szörnyeteggé válik a film és ülve kell tovább nézni. Bármennyire nyers és elfordulós képsorokat kaptam, a döbbenetet követően nem tudtam öncélúnak titulálni, mert pontosan ez éreztette a legveszélyesebb vetületét az abúzusnak, hogy a kiskorú szemszögéből látszólag erőszak mentes, akár a szerelem szót is ráhúzhatjuk. Nehéz film és nem lehet akármikor neki állni, de a kellemetlen, ámbár tanulságos nyomozás a saját emlékekben majd a megvilágosulás, és az ezt követő tisztánlátás mind a nézőnek mind a főhősnek egyaránt megkönnyebbülést jelent.