Clint Eastwood nem öregszik csak drámázik.  

Az óriási januári filmdömping nagyszerű alkotásokat hozott a mozikba és ez alól a Richard Jewell balladája sem kivétel. Az 1996-os atlantai olimpián történt merénylet sokkal több áldozattal is járhatott volna, ha a címszereplő éber biztonsági őr nem szúrja ki időben a bombát. Életviteléből adódóan, a hősből figyelemre éhes gyanúsított lesz és életét az FBI meg a média fenekestől felforgatja. Clint Eastwood szereti az amerikai legendákat. Hamarosan 90. születésnapját ünnepli, de esze ágába sincs felhagyni a rendezéssel. A merényleten kívül gyakorlatilag semmi nem történik, a nyomozás mind a hatóság (John Hamn), mind a sajtó részéről (Olivia Wilde) villanásnyi mellékszál. Richard Jewell és édesanyja kálváriáján a fókusz, olyannyira, hogy mi is azt kívánjuk legyen már vége. Pártfogójuk és ügyvédjük (Sam Rockwell) segíti őket, de nincs könnyű dolga, mert egyszerű emberek állnak a hiénákkal szemben. A film erénye inkább az érdekfeszítő történet, ami nem ballada hanem tragédia és mikor ezt a szereplők felfogják és kimondják, vagy éppen megkönnyezik akkor én sem vagyok képes ezt visszatartani. A legnagyobb érzelmi kitöréseknél még melankolikus zenével is rásegítenek, hogy senkit se hagyjon hidegen az ami történik. Az eredmény- és szenzációhajhászás megbélyegzést eredményez, majd mindenkit bedarál, aki szíve szerint halad az úton. Ma is és már 1996-ban is. Szomorú történet, bizonyára a hatás kedvéért némileg kiszínezve, de egy amerikai hazafi így rendez. Megtalálja a megfelelő témát, ami most megint egy merénylet, mint a Párizsi vonat esetében és elmeséli amerikai módra, de nagyon emberien.

ELŐZETES:

POSZTER