A 9-es Tarantino film hangulatába újfent bele lehet veszni, a történetébe meg kicsit elveszni.

A rendező filmjeinek legalább a felét újranéztem az utóbbi hetekben, még a kimaradt Kutyaszorítóban-t is pótoltam. A nagy Quentin Tarantino hangulatot megfejelve a Big Kahuna Burger is elkészült házilag. Óriási magasan a léc és számomra most nem lett megugorva. Fontos volt a részvétel, valóban kihagyhatatlan, de ez a világ, azaz 69 nyara Los Angelesben, messze nem annyira érdekfeszítő számomra, mint azt elvárta tőlem a Volt egyszer egy Hollywood. A stratégiám is kukázhatom, mert a minél kevesebbet tudjak egy filmről most nem igazán jött be. Az alap információkon túl, ami szűkszavúan Sharon Tate történetét jelenti, nem készültem fel. A film kifinomultan elmeséli, de melyik helyszínnek vagy mozzanatnak van jelentősége az ködös. Tarantino filmről beszélve mi igaz és mi fikció még kardinálisabb kérdőjel. Lehetett hát töprengeni. Idő az volt rá bőven, hiszen 2 órán keresztül futnak a történetszálak, ugrunk az időben és színészlegendák fürdőznek álmaik melójában, miközben színészeket játszanak egy filmben a filmben. Jó zenék itt-ott, jó szövegek elvétve, tűpontosan megálmodott régimódi filmes jelenetekkel viszont tele, így amit én éreztem az tisztelet és tisztelgés a múlt iránt. A szórakoztatásom kiszolgálása másodlagos, de azért megvolt. A Tarantino filmes rangsorokat olvasgatva, egyértelműen mindenki szereti a különc rendezőt, de mindenki mást szeret benne. A 9. filmje is bizonyosan sokak kedvence lesz, de én maradok Django-nál. A Hollywood-ot emésztem még picit, mert nekem kell és hiszem, hogy megéri.  Brad Pitt 50 felett meg pukkadjon meg a felsőtestével... mondjuk érthető.  

ELŐZETESEK:

POSZTEREK: