A Netflix év végi premierjében Sandra Bullock száll vízre, de a Madarak a dobozban (Bird Box) poszt-apokalipszise nagyon emlékeztet egy másikra, és sajnos a film minősége is.

Egészen pontosan Az esemény című M. Night Shyamalan alkotás jutott eszembe, hiszen itt is az emberiség úgy pusztul ki, hogy öngyilkosok lesznek. Az érzetemmel pedig annyira nem vagyok egyedül, hogy a film alapjául szolgáló azonos című regény wikipédia oldala is megemlíti. Josh Malerman író elvileg a vázlatot már jóval korábban összerakta, és aggódott is a hasonlóság miatt. Természetesen a filmben nem ez zavart a legjobban, hanem ugyanaz, mint az idei szintén hasonló témájú Hang nélkül-ben, ahol csendben kellett lenni. Kitalálnak egy remek szabályt, jelen esetben, hogy nem lehet kinyitni a szemünk különben meghalunk, majd átgondolatlan szituációkkal és megoldásokkal teljesen elveszik a varázsát. Szerintem egy érzékszerv kiiktatása esetén a néző úgy éli bele magát a filmbe, hogy igenis elképzeli azt, milyen lehet, és ha úgy gondolja valami így nem lehetséges, akkor nem is éli bele magát többé. Ez történt. A két idősíkból álló történet remek megoldás, de az egyik izgalmas és százszor látott végkifejletbe tart, a magyarázatot adó visszaemlékezés idősíkja pedig jól indul és valami egészen középszerűvé válik. A feszültséget állandóan megtörve oda jutunk, hogy a legmerészebb fordulatnál is felmegy az adrenalin, majd hirtelen a Föld lakosságából nem véletlen életben maradó határozott hős legyint és azt mondja: hagyjuk. A film címét meg sem próbálom megfejteni, annyira elsikkad a dobozba zárt madarak jelentősége a történetben, koncentrálok a leglényegesebb tanulságra, hogy bekötött szemmel nem lehet raftingolni.

ELŐZETESEK:

POSZTER: