Tom Cruise 6. alkalommal vállalta el a lehetetlen küldetést, és még a bokáját is eltörte ezért a filmért, igazolva a benne többször elhangzó eszmét: a nagy boldogság előtt nagy szenvedésen kell átmenni. A főszereplő mellett az előző rész rendezője Christopher McQuarrie is visszatér hiszen a történet több szálon kapcsolódik a Titkos Nemzethez. Az Utóhatásban a professzionalizmus minden tekintetben Ethan Hunt szintre tör, de emberi oldalról sem jéghidegen közömbös. Az akciók látványvilágától oldalba bököd a melletted ülőt, mert nem bírod magadba tartani, hogy amit láttál az veszettül jól nézett ki. A szokásos túlzó akciófilm szituációk, melyekre a normál reakció a „na ne már!” elmarad, mert képileg és zeneileg úgy meg van támogatva, hogy a racionalitás elvész és marad a színtiszta mozis élvezet. A számítógépes technikának nyomát sem látni, így a látottak feldolgozásakor folyton azon tűnődtem, hogy egyes dolgokat vajon miként valósítottak meg ennyire élethűen. A történetben nem hoz semmiféle katartikus újdonságot, bár én kétszer is elhittem, hogy igen. Szándékos félrevezetés áldozata lettem, mely igazán üdítő és megmosolyogtató élmény a szokásos MI6, CIA és IMF ki-kivel van kavarások mellé. A csapat java ismerős ezért van kiért izgulni, az új bajszos arc, Henry Cavill pedig érzelmes Superman után ütős választás kemény legénynek. Személy szerint a Mission: Impossible III. marad a csúcs Philip Seymour Hoffman gonosztevője és plutóniumot, meg mindenféle tömegpusztító fegyvert helyettesítő Nyúllábbal, de Tom Cruise karaktere 5 teljesített küldetést követően, avagy azok "utóhatásaként" a 6. felvonásban válik számomra igazán szerethető hőssé.