Kétféle megoldás állt rendelkezésre Agatha Christie híres regényének feldolgozásához. Az egyik, hogy mindössze az alapötletet és a hírnevét használják fel és készítenek valami újat. A másik, hogy hűen újra feldolgozzák kiszolgálva az írónő tisztelőit és az olyanokat, mint én, aki hallott felőle, de nem igazán ismeri a történet kimenetelét. Kenneth Branagh munkásságát nézve (V. Henrik, Sok hűhó semmiért) természetesen az utóbbi volt esélyes, majd a marketing anyagok megjelenésével biztossá is vált. A gyilkosság az Orient Expresszen egy remek nosztalgia vonat. Nézegeti az ember Poirot mókás bajszát, a vonat régi exkluzív berendezéseit, a nagy nevű színészek jellegzetes arcvonásait és öregedését, na és persze Rey-t a Star Wars-ból egy idegen bolygó fura öltözékében. Idő van rá dögivel. Kis helyen, hosszú beszélgetéseket és kihallgatásokat Poirot hangos elmélkedése szakítja meg és látom, hogy a saját soromban, meg az előttem lévőben, meg az az előtt lévőben is a férfiak csukott szemmel alszanak a nők pedig a vállukra teszik a fejüket és talán ők is szundikálnak. A film egy 1933-ban kiadott könyvet dolgoz fel, szerintem pont olyan precizitással, mint ahogy a nyomozó úr a tökéletes lágy tojás méreteit ellenőrzi. A mai kor követelményeinek csak a vonatot madártávlatból mutató jelenetek felelnek meg, minden más inkább színházi darabra jellemző tempót diktál ezért érdemesebb nem a késő esti előadásokat előnyben részesíteni. Persze ez nem rossz dolog. A könyvet soha nem olvastam volna el, egy régebbi feldolgozást, ha elcsípek a TV-n akkor is talán elkapcsolok, de így megismerhettem a méltán híres krimit, aminek nem is a bűntény háttere és felgöngyölítése, hanem a helyszín add egy egyedülálló érzetet. A filmbéli vonattal kapcsolatban egyébként a mellettem ülő vasútmodell szakértő azt mondta: a mozdony nem a valóságnak megfelelő, ahogy a vagonok száma sem, de a színük az évszám alapján stimmel, kék… azaz van még egy célcsoport akinek érdekes lehet eme régimódi alkotás.