A Pixar tövig nyomta a gázpedált és az utolsó lóerőig kisajtolta Villám Mcqueen történetéből amit ki lehet. Az újdonság, tekintettel 3. részről van szó, természetesen elmarad, de az erőltetett bőrlehúzás vádja sem érheti részemről. Felületesen nézve a 2006-os Verdák újrajátszása történik, de több mint 10 év telt el. Autóiparban ennyi idő alatt rengeteg ráncfelvarráson esne át egy autó, itt is vannak jelenetek aminél azt hiszi az ember filmet néz. A régi verda, hogy jobban menjen telenyomhatták volna nitro-val és egy grandiózus száguldó cirkusszal ugyanakkora siker születne a Villám Mcqueen legenda segítségével, hiszen elég bármely bolt gyerekosztályára betévedni a piros kocsi tuti ott van. A stúdió kreativitása nem szenvedett csorbát, az autóverseny színfalai mögé, bizony mélyre szántó érzelmes  és tanulságos történetet alkottak, amit a végén egy az első résznél sokkal erőltetettebb kockás zászló intett le mégis végig szívhez szólt. Átlépni a korlátainkon a győzelemért, vagy inkább mindent beleadni és megtalálni a helyünk jelenti az igazi dicsőséget? Táncolni ahogy a többiek, mert a tudomány és a „számok” ezt igazolják, vagy felvenni a saját ritmust, hibáztatni mást a kudarcért és beletörődni, vagy újra megpróbálni? Belátni, a filmben gyanútlan elhangzó rejtett kulcsmondatot, hogy az egyetlen állandó dolog a változás. Autók, szemük és szájuk van, de nem ettől élnek igazán, hanem attól amit az alkotók a motorháztető mélyére rejtenek. Talán pont saját magukat. A gyerekek izgulnak és kacagnak, a kísérők pedig ha nyitottan érkeznek nem lesznek elégedetlenek a régi használt verdával.