A rasszizmus kellemetlen téma, de A számolás joga éppen csak annyira érinti, hogy nem lesz az embernek gyomorgörcse, inkább csak szégyenkezve csóválja a fejét. A szegregáció szintjénél mélyebbre nem megy a témában ugyanakkor hasonló mértékben ábrázolja a női egyenjogúság problémáját is, amely már nem kizárólag a fehér ember saját hülyesége, tovább nehezítve főhőseink küzdelmét. A küzdelem soha nem csap át komoly drámába, a feszültségre azonnal érkezik a valamiféle felemelő, kicsit viccesebb jelenetsor. Nem vígjáték, cseppet sem, de könnyed kikapcsolódás amely az elejétől a végéig érdekfeszítő. Szerencsére nem olvastam utána a szereplőgárdának így nagyon kellemes meglepetésként ért , hogy az Agymenők fő kockáját Sheldon Coopert tették meg a „röppálya számító matek csoport” második emberének aki gond nélkül játssza el a mindenkinél okosabb vagyok, felsőbbrendű karaktert. Azonban a film nagy húzása, amitől egyedülálló, az a történetnek köszönhető. Egy olyan miliőbe, ahol a legokosabb emberek dolgoznak, mérnökként, matematikusként vagy vérbeli vezetőként, egy olyan célért ami az emberiség egyik legnagyobb csodáját hivatott megvalósítani az űrutazást, belehelyezi az emberiség legnagyobb ostobaságait. A motiváció lehet kicsit a versengés, de a cél ugyanaz, a határok feszegetése és átlépés, ami érdekében a saját magunk által kreált határokat kell elsőként ledönteni, amit Kevin Costner  pár alkalommal igen látványosan megtesz. Az okosság-butaság kettőssége a film végére már-már olyan érzetet kelt, hogy az egész film kitalált, egy sci-fi, de stáblista mellé valódi fényképekkel a három élő hölgyről amint a NASA-nál dolgoznak és boldogan élnek az érzet elszáll, és maradnak a régi fekete-fehér képek, melyeken a vaku miatt nincs bőrszín.