Alfonso Cuarón új filmjében kipukkasztja a buborékot amiben nevelkedett, és jó eséllyel bezsebeli a legjobb idegen nyelvű film Oscar díját is Mexikó számára.

A Netflix-es bemutatás mellett döntöttek, azzal az indokkal, hogy így sok emberhez eljut. Én művészfilmek közé sorolnám, így jogos, hogy a moziban nem robbantott volna kasszát, de nem éppen ideális az otthoni megtekintésre sem. Négy részletben abszolváltam, nagyon lassú, a mozi egyéb ingertől mentes miliője támogatná az átélést. Bár fekete-fehér, látványban abszolút erős, azaz nagy vászonra való. A történet az 1970-es években és Mexikóváros Roma nevű negyedében játszódik. A középpontban egy sokgyerekes jómódú fehér család és  Cleo az őslakos dadus, azaz nem más az egész, mint a mexikói rendező Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció) gyermekkora. A mű annyira magával ragadott, hogy több cikket is elolvastam a kulisszái mögül. Maga írta, maga rendezte és még kedvenc operatőrét sem tudta megszerezni, így maga is vette fel az egészet. A forgatókönyvet senkinek sem adta ki a saját kezéből, a színészek is mindig aznap tudták meg mit kell csinálni. A főszereplőt (Cleo) pedig szinte az utcáról választotta, hogy minél jobban hasonlítson valódi ihletőjére, Libo-ra. Ő volt Cuarón családjának úgymond szolgája, aki velük élt, lakott, nyaralt és második anyjaként gondol rá a mai napig. Az előbbi érdekességeket olvasva megértettem miért kutakodok, miért érzem azt a film után, hogy valami nagyon intim dolgot láttam. A kamera külső szemlélőként van jelen, szinte alig mozdul, a háttér és a környezet minden kockán érezhetően művészien van megtervezve, mégis életszagú. A hosszú vágás nélküli jelenetek pedig kitágítják a teret az otthoni TV/okostelefon kijelzőn is. Amit látunk egy dolog, a család, a szolga, de körülöttük is van még bőven mit nézni és érezni Mexikóból. A Roma, a felnőtt rendező visszaemlékezése gyerekkorára, felnőtt szemlélettel ami teljesen más aspektus, és aminek felismerésével bizonyosan sokan szembesültünk már. Gyermeki buborékunkban nem látjuk és nem értjük a körülöttünk lévő világot, mely naiv buborék bizony öntudatra ébredésünkkel egy időben ki is pukkad, csak nem mindenkinek van lehetősége és tehetsége ezt filmen reprodukálni. Cleo aki a valóságban Libo nem családtag, van külön élete, drámája, szükséglete, szeretik őt majd utasítják. A rendező rengeteget beszélt igazi dadájával a film előtt, hogy miként is voltak a dolgok pontosan.  A dada drámája mellett pedig párhuzamosan a család drámája és (szintén utána olvastam) Mexikó történelmének egyik véres eseménye is zajlik, ezzel a végére érzelmileg teljesen bekebelez amit látok. Megéri a küzdelmet végignézni a több mint két óra lassú lefolyású történetet, a katartikus élmény sokáig várat magára, de egy igazán bensőséges lenyomatot hagy maga után. 

 ELŐZETES:

POSZTEREK: