A Lady Bird-nél valójában unalmasabb film talán nem létezik. Nem történik benne semmi különleges. Bepillantunk egy kamasz lány életébe és ennyi az egész. Mégis, ha elengedjük magunkat és hagyjuk beférkőzni a szívünkbe nagyon be tud találni. Nálam legalábbis ez történt. Azt azonban tudomásul kell venni, ha nem vagy szülő nem feltétlen tud majd lekötni. Lady Bird végzős a gimiben, éppen tizennyolc éves lesz és minden ebben a korban természetes dolgot megél és úton útfélen magára ismer az ember, akkor is ha amit lát az amerikai. Mosolyt csal az arcra, igen-igen ilyen is volt, aztán állandóan arcul csap mekkora ökör gondolatai vannak ennek a lánynak és voltak nekem. Továbbá ott vannak a szülők. Itt megint nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valóban ilyenek lennénk. Természetesen ilyenek, ez a normális, anyuka frontvonalon hoz áldozatot, apuka az erősítés a háttérből, tud mindent, de csak akkor avatkozik be, ha muszáj, ő is áldozatot hoz. Anya és lánya film lenne, nem gondolom, hiába ők kapnak több vászonidőt. Remekül hozza a film az egyensúlyt, hogy a két szülői szerep mennyire más és mégis ugyanaz, külön-külön akár zavaróak is lehetnek, de együtt igazán harmonikus és támogató ami minden apró-cseprő nehézségen át tud segíteni. Kamasz és felnőtt élethelyzetek meg gondolatok hétköznapi utcai képsorokkal és régi zenékkel fűszerezve nosztalgiáztat vagy éppen rádöbbent egyáltalán nem vagy egyedül. Külön öröm, hogy a nagy történések hiányát még a lezárás sem pótolja, csak megy tovább minden, persze a néző fejében.  Tényleg semmi de semmi különleges nincs a filmben, csak maga az élet és ezt olyan jó felismerni.