A szovjet munkatáborokról szóló új magyar film a mozikat elkerülte és engem is elkerült volna, ha nincs sajtóvetítés. Megszületett jó néhány dicsérő szalagcím a DUNA TV-s premier előtt ami határozottan meggyőzött, hogy félre tegyem a Netflixet és a normál televíziós műsor mellett döntsek. Önként nehéz filmet választottam a könnyed szórakozás helyett, de nagyon megérte. A magyar és az emberi történelem egyik borzalmának bemutatása kíméletlen dokumentarista képsorokat elkerülve történik. Mindenki aki belevág a megtekintésbe sejti mi minden történik még, nem kell látni ahhoz, hogy még jobban fájjon. Nők és anyák akartuk ellenére dolgoznak hidegben, távol az otthonuktól egy szénbányában azért, hogy este kapjanak levest és túléljenek. Színes film, ami alig használ színeket, és hiába a fűtött lakás fázok alatta annyira elképzelhetetlen számomra amit egy édesanya szemszögéből mutat. Irént követjük az úton ami lépésről lépésre elmeséli, hogy ebben az abszurd helyzetben a napi norma teljesítése nem elég, alkalmazkodni és változni kell néha pedig megalkudni. A film nagyszerűségét a szerelmi szál hozza el, ami emberséget csempész az embertelenségbe, de nem a kegyetlen történet tompítására szolgál, hanem komoly kételkedést vet fel, elfogadásra és megalkuvásra szólít, megérteni nem feltétlen kell. Rideg dupla történelemóra az Örök tél, de olyan érzelmi töltettel és kiemelkedően ügyes lezárással, hogy a végén szem nem marad szárazon szépségétől.