Arthur. Milyen Arthur? Penge Arthur? Háromujjú Arthur? Arthur a király? Nehéz meghatározni mi is akart ez lenni Felség, de őszintén megmondom vállalva a fejvesztés terhét a Rotten Tomatoes érték alapján többet nem bizonytalanodok el a moziba menetel kapcsán. A Guy Ritchie filmeken jól mulatok, rajongás nincs bennem, és Arthur király: A kard legendája hozza a hangulatot. Arthur felcseperedése a város utcáin montázs vagy a szereplők párbeszédei egyértelmű blöff stílust idéznek, noha kevesebb maradandó szöveggel és emlékezetes karakterrel. Ellenben fantasy elemek tömkelege gondoskodik arról, hogy az Excalibur történet ne csak stílusában legyen ezúttal más. Itt persze a Gyűrűk Ura utánérzet elkerülhetetlen, de engem még akkor sem zavart mikor teljesen egyértelmű volt, mert a kavalkád nálam működött. A középföldei Camelot blöffösen, ahol olyan Vortigern nevű gonosz királyt kapunk Jude Law-tól, hogy bármilyen középkori gonosz király megirigyelné, és ahol Charlie Hunnam továbbra is túl macsósan járkál mint  a Tűzgyűrűben, csak most Arthur királyként. Ha nem járkál, akkor zúz egyet az Excaliburral ami hasonlóan a sok hatásvadász beállításokhoz eszeveszettül jól mutat a vásznon. A koronát a filmre a zenéje rakja ami leírhatatlanul vagányra sikeredett és remekül összefogja ezt a sok-sok mindet, és teszi kellemesen fogyaszthatóvá.