Turistáskodás a saját fiatalságunkban. Ez a Trainspotting 2 lényege, ami el is hangzik a Beteg Fiú (Simon) szájából. A Trainspotting akkor avanzsált kultfilmmé amikor nekem még életkorból adódóan nem lehetett az. Bele néztem, nem fogott meg, nem érdekelt, pár év még hiányzott. Aztán jöttek a Danny Boyle filmek és visszanyúltam a Trainspottingért is. Egészen más élmény volt. Nem kimondottan a kedvenc témám a drog, de a rendező ezt olyan sajátos stílusban tálalta, hogy kapizsgáltam miért is lehetett nagy szám anno. Lazább, mint a Rekviem egy Álomért. Függő személyiség vagyok jómagam, ezért mikor Renton  átmászik a falon és sziklaszilárd elhatározásra jut, hogy akkor még egy utolsó lövés a leszokás tiszteletére, búcsúzóul. Na ekkor kiröhögtem saját magam, és ez fogott meg igazán a válaszd az életet szlogen helyett. A Trainspotting 2-t pedig nem éreztem kötelező folytatásnak, de nem is éreztem feleslegesnek. Ha korábban készül talán, de 20 év után ugyanazzal a szereplőgárdával  és rendezővel, inkább: miért is ne? Az első filmben megalkotott karakterekből, egy kevésbé drog témára épülő, inkább az újra találkozás és kiből mi lett történetet mesélnek el, ugyanazzal az egyedi stílussal, zenével, sok egyértelmű visszautalással a múltba. A T2-ből is tudnék, olyan ötleteket és jeleneteket mondani ami egyedien ütős, gusztustalan, kreatív, humoros. Spud életének a folytatása fogott meg a legjobban, és a film végére Spuddal vissza is kanyarodunk a 20 évvel ezelőtti film elejére, létrehozva egy filmes időhurkot, hogy örök érvényű maradjon a válaszd az életet, válaszd a mozit, és válaszd nyugodtan a T2-t, mert szerintem stílusos filmélmény.