Lassan 20-ra emelkedik a Marvel Moziverzum alkotások száma és érzem magamon, hogy telítődök. A tavalyi Thor: Ragnarök is már picit megzavarta a gyomrom és újra kell nézzem még, hogy szeretni tudjam. A Fekete Párduc esetében, a tavasszal beköszöntő Végtelen Háború árnyékában, nem sok nagy dologra készültem. Megismertet mélyebben egy karaktert, aki már megvillantotta karmait a Polgárháborúban, hogy a hamarosan elkerülhetetlen nagy csörte még epikusabb legyen. Ez igaz, de a Párduc önálló filmje jóval többet tud ennél. A másik hasonló helyzetben lévő karakter Pókember, és míg az ő esetében egy korábbról jól ismert szuperhős újra bemutatás sikeredett jól Vasember támogatásával a Hazatérésben, addig Wakanda királyának története totálisan egyedülállóan hat, újszerű és remekül néz ki. A sci-fi Afrika, ahol az ősi kultúra keveredik a jövő technológiájával simán leköti az embert a számomra néha belassuló események mellett. Bizonyos szertartás kétszeri eljátszása, eltérő de kiszámítható végkimenetellel akár unalmassá válhatna, ha az egész nem lenne megtámogatva hihetetlen jó filmzenével. A tipikus afrikai zenei elemek miatt néha oroszlánkirályos hangulat elevenedik meg, de mikor a helyzet úgy kívánja, teljesen ellentétes modernre vált az ütem, hogy egy kopasz törzsi ékszerekkel díszített lándzsás hölgyemény az autó tetején még látványosabb legyen. Mindezeken túl egy sűrített királydrámának éreztem, ahol az újdonsült uralkodó napokon belül szembe is néz egy különleges ország regnálásának szinte minden nehézségével, és teszi mindezt gonosz- és jó oldalon egyaránt remek karakterek társaságában ami ritkaság. Egyedi és különleges filmélmény a Fekete Párduc, ami remekül tovább gazdagítja a Marvel világot, de igazi szuperhős léte a rasszizmus ellen és az afroamerikaiak helyzetéért történő nyílt kiállás, ami igazán bátor dolog.