A neves ruhakészítő és a vidéki pincérlány egymásba szeret. Sablonos mesebeli romantikus történet is lehetne, amitől az ember beleolvad székébe. Igen ám, de Woodcock, aki a londoni elit és királyi méltóságok ruháit készíti, munkájában zseniális, személyiségét tekintve borzalmas. Megrögzött agglegény, a szerelmet alkotói múzsának használja, és a bájos Alma megjelenésével sem történik ebben kardinális változás. A film régies stílusú ruhák mellett, régies tempót diktál, a beszéd helyett gyakran a folyamatos klasszikus zene közvetíti a szereplők és helyzetek érzelmi világát. Romantikus jeleneteket és párbeszédek nélkül jó magam is elismerem a lány igyekezetét a férfi szívéhez, és ragaszkodását a fényűző divatvilág Steve Jobs-ához, de ha beleszólhatnék azt tanácsolnám menj már, hagyd a fenébe. A film egyértelműen ebbe az irányba vezeti a nézőt, mert a törékeny lány aki magának is bevallja kicsi a melle, nagy a pocakja és úgy általában önmagával teljes mértékben elégedetlen, tűr és küzd. A pont, mikor mindenki feladná, hozza a Fantomszál nagyszerűségét, a döntés, hogy amennyiben nem engednek be az ajtón hát bemegyek az ablakon, így a női főhős elképesztő utat jár be, mialatt egy dolog sziklaszilárd benne, hogy ők ketten összetartoznak. De ehhez két ember kell, a filmhez pedig türelem, hogy a pislákoló láng futótűzként olvasszon meg vagy porlasszon hamuvá, ki hogyan éli meg a végkifejletet.